A 18. század második fele előtt még nem volt jellemző, hogy az ételek neve személy vagy földrajzi nevet is viseljen, többnyire csak az alapanyagra , a konyhaműveletekre , a készítési módokra, vagy feldolgozásukra utaltak az ételnevek. A század második felében azonban olyan ételek születtek meg, mint a Dobos torta, Gundel palacsinta, Újházi tyúkhúsleves, amelyek egy -egy híres vagy legendás személyhez köthető. Ezeket az ételeket hamar megkedvelte a nagyközönség is, és a vendéglátóhelyeken egyre gyakrabban kérték, így állandósult az étlapok kínálatában.

Amikor mostanság ezeket az ételeket rendeljük meg a felszolgálótól, nem gondolunk ihletőjére, pedig sok érdekes történet kering róluk az irodalomban is.

Vegyük például az Újházi tyúkhúslevest.

Újházi Ede, debreceni születésű, nehéztestű, görbelábú, mély hangú ember volt, aki a 19. század ismert színésze volt. Gyakran volt vendége a Wampetics vendéglőnek, ahol a levesének első változata készülhetett.   A legenda szerint nemcsak a színpadon, hanem az ételek világában is magabiztosan mozgott, kritikus szemmel figyelte a vendégek fogyasztását is, és ha egy-egy konyha felé tartó tányérban felfedezni vélt le nem szopogatott csontocskát, akkor maga vitte vissza a vendégnek, és méltatlankodva szólt rá:

"Te marha! Hisz épp ez a java."

Újházi gyakran beszélt egy általa igen kedvelt levesről, melynek elengedhetetlen összetevői a kakashús aprólékokkal, tésztával és zöldségekkel. Ennek elkészítési módját ízletesen ecsetelte egy nap, mire másnap a Wampeticsa főszakácsa elkészítette neki a később tyúkhúslevessé egyszerűsödött kakaslevest. Tehát amit mi Újházi tyúkhúslevesnek nevezünk, az nem egyeztethető össze Újházi Ede receptjével, melyet Nagy Endre a korabeli írok, művészek barátja, a magyar kabaré egykor híres konferansziéja ekképpen hagyott ránk:

Hogy így volt-e vagy csak legenda, már nem fogjuk megtudni, egy dolog azonban bizonyos: ha a debreceni éttermekben nem is kakasból készül az Újházi, kétség kívül a legízletesebb fogás a levesek között.