Boros László nevével bizonyára nagyon sokan találkoztak már, akik Debrecen gasztronómiai életében egy kicsit is részt vesznek. Sokkal többet mond azonban, ha teljes neve helyett egyszerűen csak „Laci bácsi”-ként említem őt, hiszen mindenki így szólítja. Ez a cím pedig bármilyen titulusnál többet ér, hiszen nincs olyan bizottság, ami odaítélhetné: ezt csak kiérdemelni lehet, a sok-sok éves kitartó és szívből jövő munka eredményeként. Csodálkoznék, ha volna olyan szakács a városban, aki dolgozott vele, tanult tőle, és mégsem szól róla azon nyomban dícsérőleg, amint meghallja a nevét. Bevallom őszintén, jómagam csak igen rövid ideje ismerem személyesen is Laci bácsit, de híre jócskán megelőzte. Azon kevés emberek közé tartozik, aki annyira magától értetődően kedves és segítőkész, hogy szelíd természete ellenére is óriási hatást gyakorol tanítványaira és munkatársaira. A mai világban pedig oly megnyugtató, hogy a harsány és törtető magatartás nem az egyetlen mód az előrejutásra, tiszteletet pedig végképp nem lehet így elérni.

Ahogyan a Szakácsbál beszámolójában is említettük, Laci bácsi nemrégiben nyugdíjba ment, ennek apropójaként a bál köszöntői is az ő tiszteletére szóltak. Az est forgatagában nagy nehezen sikerült őt elrabolnunk néhány percre, hogy egy kicsit a bálról, szakácstársairól és a nyugdíjas évek terveiről faggassuk. (Szegény nagyon be van rekedve, de hősiesen és készséggel válaszol minden kérdésemre.)

Debreceni Éttermek: Hogyan látja, jól sikerült a ma esti Szakácsbál?

Boros László: Igen, kinőtte magát a rendezvény, főleg az első bálhoz képest. Azt még 40 főre szerveztük a Régi Vigadóban, és már az első évben 60-an jelentkeztek. Rá kellett jönnünk, hogy abban a teremben nem férünk el, ezért váltottunk, a második évtől már a Viktória Étterem volt a helyszín, és ez azóta nem is változott. Van, hogy szűkösen vagyunk, összegyűlik a „szakácsnemzetség” apraja-nagyja, barátok, ismerősök, feleségek… Jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ez a nap egy kicsit rólunk, szakácsokról szól.

D.É.: Valóban nagyon családias a hangulat, látszik, hogy szinte mindenki ismer mindenkit.

B.L.: Igen, elég sokan vannak itt olyanok, akik már 10 éve, az első bálon is jelen voltak. Sőt, vannak kollégák, akik már egy ideje más városban – Budapesten, Szentendrén, Hajdúszoboszlón – dolgoznak, és kifejezetten a bál miatt érkeztek ma ide. Korábban együtt dolgoztunk, egy társaságban voltunk, és jó alkalom ez az este arra, hogy újból találkozzunk. Ez különösen nagy öröm mindig.

D.É.: Azt susogták itt ma este, hogy jövőre talán együtt kerül megszervezésre a szakácsok és a pincérek bálja, összevonva. Ez igaz?

B.L.: Szócséplésnek hangzik, de sajnos a válság elér mindent… Az idei szakácsbál szervezésének kezdetekor is felmerült, hogy tarthatnánk együtt a két eseményt, de végül úgy döntöttünk, hogy idén, a tízedik alkalommal legyen még külön Szakácsok Bálja. Azonban ha egy kicsit jobban belegondolunk, belátható, hogy egy közös „vendéglátósok bálja” a nagyobb létszám miatt talán megfizethetőbb lenne a résztvevőknek. Valószínűleg szervezés szempontjából is kevesebb időt jelentene, és talán a megosztott munka miatt még sikeresebb lehet. A pincérek bálján nagyjából 160-200 fő vesz részt általában, a szakácsokén kb. 120-130 fő. Egy közös „vendéglátósok bálja” egybe fogná az összes szakmában dolgozót, legyen az pincér, cukrász, szakács, szállodaportás, vagy akár a liftes fiú. Azt gondolom, hogy egy csoporthoz tartozunk, és akár együtt is rendezhetjük ezt az ünnepet. Mert hát nekünk ez valóban ünnepnek számít, még ha hétköznap tartjuk is. Így nem zavarjuk a hétvégét, amikor számunkra sokkal több munka van. Persze ne feledjük el azokat sem, akik ezen az estén is a tűzhely mellett állnak, és amíg mi szórakozunk és jól érezzük magunkat, ők tartják a frontot.

D.É.: Ez a bál egy kicsit különlegesebb az Ön számára, mint a korábbiak, hiszen nemrégiben ment nyugdíjba. Van olyan munkahely a pályája során, amelyikre különösen szívesen emlékszik vissza?

B.L.: Valójában nincs ilyen, mindenhol szívesen dolgoztam. Mindenhol vendégeknek kellett főzni, és ezt szívesen tettem. Általában olyan helyeken dolgoztam, ahol a vendégekkel is sikerült kontaktust teremteni: találkoztunk, beszélgettünk egy-egy rendelésfelvételnél, vagy az étkezés végén, amikor az ember kimegy a vendég asztalához megkérdezni, hogy elégedettek-e, ízlett-e a feltálalt étel. És amikor nagy többségben pozitív visszajelzések érkeznek, az továbbvisz, hajt előre, és motivál.

Munka közben...

D.É.: Jól sejtem, hogy eredendően az embereket szereti nagyon? Azon kívül persze, hogy a szakmáját is. Hiszen kell egye alapvetően pozitív viszonyulás a dolgokhoz, máskülönben nem lesz valakiből mindenki Laci bácsija. Valaki, akit mindenki szeret, tisztel és felnéz rá.

B.L.: Én ezt nem tudom… Én csak elkezdtem, dolgoztam, tettem, amit a munka vagy az élet szabott rám. Igyekeztem jól csinálni, és azt gondolom, hogy ez többé-kevésbé sikerült is. Igyekeztem a kollégáimmal egyenes, szigorú, de mégis jó munkakapcsolatot tartani. És igyekeztem mindenkinek azt tanítani, hogy a vendég az első. Mert ha vendég nincs, akkor az étterem bezárhatja az ajtaját. A vendég nagyon fontos a mi szakmánkban: körülötte forog minden, nélküle semmihez sem tudnánk kezdeni.

D.É.: Ma este a nyugdíj alkalmából többen is felköszöntötték Önt: Pajna Zoltán alpolgármester úr, Barabás Zoltán a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség regionális képviseletében; a kollégák és tanítványok pedig még dalra is fakadtak. Számított ilyesmire?

B.L.: Nagyon meglepődtem, hogy így megszervezték a fiúk. Abszolút nem számítottam ilyen fogadtatásra. A korábbi években mindig én mondtam a köszöntő beszédet a társaságnak, de ma délután felhívtam Tóth Lajos kollégámat, hogy nem bánnám, ha ma este ezt ő tenné meg, mert nagyon be vagyok rekedve. Nagyon könnyen ráállt, és ez azért egy kicsit gyanús volt. Átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy megköszöntenek, mert nem találkoztunk még közösen, mióta nyugdíjba mentem. De az eszembe sem jutott, hogy az alpolgármester, a klubelnök, és a régióelnök Barabás úr is szóljon a tiszteletemre, a kollégákról nem is beszélve. Kaptam egy, a Nagyerdőt ábrázoló képet Pajna úrtól, a kollégák egy másik képet készíttettek egy grafikussal, amely engem ábrázol szakácsruhában, a fiúk pedig énekeltek közösen… Nagy meglepetés volt, és nagyon nagyon jól esett. Egy kicsit meg is hatódtam, kerestem a szavakat. Amit köszöntés közben elterveztem, hogy elmondom majd, annak a fele sem jutott eszembe, mire rám került a sor.

D.É.: Valóban nagyon megható volt még nézni is ezt az ünneplést.

B.L.: Számomra meg főleg. Ezek a srácok, akik ma itt voltak, a magot képezték, mindegyiküket vagy tanítottam, vagy fiatalon mellettem dolgoztak, innen a szorosabb kapcsolat. Négyen tartoztak Debrecen versenycsapatához: Rédai Attila, Mile József, Breitenbach Rezső és Gonda Attila, ehhez a körhöz csatlakoztak alkalmanként más szakácsok, cukrászok. Hazai és nemzetközi versenyekre jártak csapatként, és később egyéni versenyzőként is. Én voltam az egyik, aki az elején noszogattam őket, hogy tegyék próbára a tudásukat.

D.É.: Mert noszogatni kell őket?

B.L.: Csak az elején! Utána, ha már ráéreznek az ízére, és maguktól akarnak menni, csinálni. Nagyon szép sikereket érnek el hazai és nemzetközi porondon is. Megadatott nekik a világbajnoki kupa is, és aranyérem is, de ezüst- és bronzérmek is akadnak. Olimpián, világkupán, európai kupán szerepeltek, de hazai versenyeken is. Sokfelé dolgoztak a világban, van olyan, aki velem együtt, de van olyan is, aki már önállóan. Jómagam is számos országban jártam Európában, sőt két alkalommal Afrikában is, Kenyában és Szenegálban. Ezeket a tapasztalatokat én is a munkámnak köszönhetem.

D.É.: Mik a tervei a nyugdíjas évekre?

B.L.: Tartozom magamnak nagyon sok mindennel. Rendszerezni kellene azokat a felgyülemlett dolgokat, amik most még lomoknak tűnnek, de valójában írásos anyagok a szakmáról, a szakmával kapcsolatban. Könyvek, folyóiratok, amelyeket csoportosítani, rendezni kellene, régiek és újabbak egyaránt.

D.É.: Ez a feladat biztosan sok nosztalgiával jár együtt.

B.L.: Igen, elég lassan halad vele az ember, mert beleolvas írásokba, újraolvas cikkeket, vagy képeket nézeget. Aztán, van két unokám is, egy leány és egy fiú, 4 és 7 évesek. Imádom őket, és úgy érzem, ők is szeretnek velem lenni, szeretnék sok időt tölteni velük. És hát a pihenésre is kell időt szakítani. Mindamellet azért nem maradok teljesen munka nélkül: a volt munkahelyemen besegítek még, lesz egy kis átmenet a távozásom után. Ezen kívül tagja vagyok különböző vizsgabizottságoknak, szakmai bizottságoknak, így vizsgáztatni fogom a fiatalabb nemzedéket.

D.É.: Lényegében tehát a napi munka cserélődik le.

B.L.: Igen, ezek a plusz dolgok eddig is megvoltak, csak a munka mellett nehezebb volt megszervezni, most talán egy kicsit könnyebb lesz. Rendezvényeken is szívesen besegítek, ha szükséges, egy-egy bor- vagy pálinkavacsorán, jeles eseményen szívesen vállalok még munkát. És persze az ember közben segít, hol itt, hol ott, ahol éppen szükséges.

D.É.: Végezetül mit üzen, tanácsol a szakács kollégáknak?

B.L.: Próbáljanak meg mindig úgy dolgozni, tenni, hogy mindig mindenből a lehető legjobbat adják, hitelesen. Más titok nincsen.

D.É.: Köszönjük a beszélgetést, nagyon jó pihenést kívánunk és hosszú boldog nyugdíjas éveket Önnek!

(janetonic)