Az öreg bagoly évek óta a belváros közelében lakott. Egy nap azonban rossz emberek érkeztek nyakatekert magyarázattokkal, fűrészekkel felvértezve és különféle önkormányzati papírokra hivatkozva kivágták a fasort. Baglyunk csodálkozott, nem értette, hogyan lehetséges ez, hiszen egykor még totemállatnak is megválasztotta őt a gonosz emberek titkos társasága. Természetvédelem ide, természetvédelem oda, mind egy szálig kiirtották az árnyat adó lombos fákat. Baglyunk még egyszer, utoljára elrepült megnézni a környéket, persze a beígért új lakás csak egy vacak karóhoz drótozott fácska volt, amiből sohasem lesz lombos fa, pláne ha mesteri szakértelemmel formázzák és gyötrik mint egy bonsait.

Nem volt mit tennie, végleg elhagyta a belvárost és elrepült az erdő felé, no azért nem túl messzire, mert nem szerette a város szélén lévő vegyi üzem förtelmes bűzét. Álmos repülése közben friss erdei gomba illata csapta meg. Leereszkedett egy szép rétre, a Nagyerdő kellős közepére. Misi mókus érdeklődve figyelte a szárnyas jövevényt, aki csiptetős szemüvegén keresztül épp egy szép vargánya gombát vizslatott.

„Hé!- szólt oda a mókus – Az a gomba Pistire, a gombászra vár.”

Baglyunk megköszörülte a torkát és csak ennyit mondott: - „Kedves mókus! Esetleg bemutatnál a gombász barátodnak?”

Nem sokat kellett várniuk, fonott kosarával hamarjában megérkezett Pisti a gombász. A bagoly és a gombász egyből összebarátkoztak, legközelebb már együtt gombásztak. Munkamegosztás volt ez a javából! Uhhú csőrében a fonott kosárral fordult a piac és az éttermek közt, míg Pisti szorgalmasan gyűjtötte a gombákat. Egy napon Pisti arra kérte, hogy Medvéhez repítsen egy nagy adag vegyes erdei gombát.

„Hol lakik az a Medve?” - kérdezte.   

„Repülj a Régi Vigadóba, ott megtalálod.” - mondta Pisti.

A Régi Vigadóban már nagyon várták, de medvét sehogy sem talált. Odacsoszogott a konyhafőnökhöz és rákérdezett. Volt mosoly és huhogás mikor az étterem séfje bemutatkozott.

„Szia Uhhú! Már nagyon sok jót hallottam rólad, Medve Zoltán vagyok a Vigadó séfje.”

Zoli és Uhhú az egész délelőttöt együtt töltötték, beszélgettek gombákról, vad fűszernövényekről, erdei gyümölcsökről, megvitatták a csipkebogyó lekvár receptjét – nem kell bele tartósító és cukorból is csak kevés - és az öreg bagoly szomorú sorsa is felhozódott. Zoli nagyon megsajnálta szegény Uhhút és kijárta a főnöknél, hogy ott maradhasson ott a Vigadóban. Találnak neki megfelelő beszerzői munkát, kap kosztot és kvártélyt is cserébe. Úgy is lett, azóta is frissebbnél frissebb hajtásokat, zöld fűszernövényeket és természetesen az erdei gombákat szállít naponta a konyhára.

Egy őszi este friss kakukkfű ágakkal összekötözött a csiperke csokrot rakott a munkapultra. Mikor Zoli meglátta, ihletet kapott, éjszakára mindketten bezárkóztak a konyhába és ki sem jöttek addig, míg meg nem alkották a Nagyerdő legfinomabb krémlevesét. Túlságosan sok mindent nem tettek a levesbe, az üde erdei gombák ízes világa dominál és enyhén a friss kakukkfű is érződik. A leve szép selymesre sikerült, de néhol jól esően roppan benne egy kis gomba rost. Észrevették, hogy minél többféle gomba jut bele annál finomabb lesz, az illata pedig betöltötte a Régi Vigadó egész környékét. Amint elkészültek, fűszeres olajcseppecskéket varázsoltak a tetejére. A cseppek apró smaragdokként ragyogtak a leves tetején, a mélyén pedig krémes feta sajtocskák várták a kanalat.

Bár a receptet gondosan eldugták a Nagyerdő legöregebb tölgyének odvába, a „Kakukkfüves erdei gombakrémleves fetával” most is megkóstolható. Aki nem hiszi, járjon utána, mert szeretettel várja őt Zoli és Uhhú a nagyerdei Régi Vigadóban.

(2012-10-17)

Írta és a képeket készítette: -M&B-