Átlagember vagyok, átlagos ízléssel. Nem tartom magamat ínyencnek, egyszerűen csak szeretek jó helyeken finomakat enni, inni, és ha mindez maradandó élménnyel párosul, akkor jön az ezért érdemes élni érzés, amit a napokban a Barabás Étterem borvacsoráján éltem át. Őszinte leszek: ez volt életem első efféle kalandja, de amiket láttam, hallottam, kóstoltam, azok szenzációsak voltak. Van, aki a borászokat és a séfeket művészeknek tartja, én „csak” varázslóknak, akik úgy „játszanak” a természet teremtette „kincsekkel”, hogy a szorgos munka végeredményével elbűvölik vendégeiket.

Talán minden ott kezdődött, amikor édesapám gyerekként néha meglepett engem és nővéremet azzal, hogy étterembe vitt minket ebédelni. Ezen alkalmakkor sajátítottam el a késsel-villával való étkezés kultúráját, a megfelelő viselkedést, és lettem a Gundel-palacsinta rabja. Azóta a kisvárosi étterem átalakult, de még mindig emlékszek arra, hol ültünk, mert szinte beleégett a tudatomba, és a palacsinta is megmaradt a kedvenc desszertemnek. Szeretem, mert minden vendéglátóhely belecsempészi a saját kis különlegességét. Nem is gondoltam arra, hogy egyszer lecserélném a bevált megszokottat, de a borvacsora menüsorának zárása mindent megváltoztatott. Ezúton üzenem Nagy Róbertnek - a Barabás Étterem séfjének -, hogy még sose ettem ilyen mennyei édességet.

A vacsora 19 órától kezdődött, előtte egy órával már ott voltam, így alkalmam adódott alaposan körülnézni és gyönyörködni az engem körülvevő környezetben: a pincérek nagyon szépen terítettek, gondosan odafigyelve a pici részletekre. Az étterem világos falához, okkersárga függönyéhez, zöld kárpitos rozsdabarna székeihez, hófehér terítőt és zöld asztalközépet választottak, a csillogó poharak, az evőeszközök, a négyzet alakú tányérok, a szalvéták pedig úgy sorakoztak egymás mellett, mintha centivel mérték volna ki a pontos távolságot. Mutatós volt és pedáns, aminek színvonalát tovább fokozta a középen díszelgő gyertya, valamint a hengeres menükártya. Ha pedig mindez még nem lett volna elég pazar, a terem egyik sarkában az est apropóját hirdető „alkotást” hoztak létre úgy, ahogy azt egy belsőépítész is megirigyelné. De a szépen terített asztalokon kívül az is feltűnt, hogy Loló József és kollégái nagyon elegánsan voltak felöltözve: fekete nadrágot, fehér inget, fekete-szürke csíkos mellényt, nyakkendőt és fényes cipőt viseltek.

Miközben a helyszínt tanulmányoztam, megérkezett a tulajdonos, Barabás Zoltán, majd nem sokkal később Hangácsi Csaba borász, kinek palackozott italai ettől a pillanattól fogva a pincérek gondos kezeire voltak bízva. A tulajdonos ellenőrző és egyben minden a helyén van pillantást vetett a teremre, váltott pár szót a borásszal, ezt követően pedig baráti szívélyességgel üdvözölt valamennyi érkező vendéget. Fél óra alatt mindenki helyet foglalt, a felszolgálók meggyújtották a gyertyákat, és Barabás Zoltán pohárkocogtatással jelezte, szólni kíván. Felállt, bemutatkozott és a következőket mondta:

Barabás Zoltán	Hangácsi Csaba

„Általában van egy olyan szokásunk, hogy ha ajándékot adunk valakinek, az olyan, amit magunk is szívesen fogadnánk el. Ma este egy olyan borászt és a borait ajánlok Önöknek, akit mind emberileg, mind szakmailag nagyra tisztelek, a borát pedig nagyon szeretem. Fogadják szeretettel Hangácsi Csaba barátomat, akinek a boraihoz megpróbáltunk felnőni az ételeinkkel, ezért remélem, hogy elégedettek lesznek, és olyan ízvilágokkal fognak találkozni, ami megnyeri az Önök tetszését. Kívánok mindenkinek kellemes estét, érezzék jól magukat, és bízom abban, hogy olyan este lesz, amire sokáig emlékezni fognak” – ebben nem tévedett.

A kedves felvezető után Hangácsi Csaba megköszönte a lehetőséget, hogy borai felvonulhattak a Barabás Étteremben, mesélt a pincészetéről, miközben mi már az Egri Csillagot ízlelhettük. A fehér couvée-t az egri borásztársadalom hozta létre 2010-ben, a cél pedig az volt, hogy – szigorú szabályok szerint - házasítással születhessen meg az Egri Bikavér világos testvére. Még abban az évben csaknem 3200 javaslat alapján a nemes nedű az Egri Csillag nevet kapta, mely most Tanyik Csaba szakértelmével lenyűgöző módon került a poharakba. Kezébe vette az üveget, megkereste a megfelelő szöget – azért, hogy a töltés jobb és bal oldalán ülő vendég is tájékozódhasson a címkéről –, majd komoly tekintettel ujjait szakszerűen az üveg aljára helyezte és öntött. Tanítani kellene ezt a mesteri fokon űzött technikát, mert még a pincérek közül is csak kevesen tudják, hogy ez így szabályos, márpedig egy ilyen rendezvénynél ez kulcsfontosságú.

Miközben jegyzetelem, hogy miként kerül a „hegy leve” a pohárba, már hozták az első hideg előételt: füstölt busa halhab, ropogós kalácskorongon. Látványnak sem volt semmi, de az illata is kiváló volt, az íze pedig fenséges. A krémes füstölt hal, a ropogós, kissé édes kalács, valamint a citrom szeletkék együtt harmonikus triót alkottak, amit a halvány citromsárga bor gyümölcsössége koronázott meg. Elfogyasztását rövid szünet követte, majd a borász mesélt a Kékfrankos Roséról, amihez kacsamell carpacciót tálaltak tavaszi zöldségcsokorral, enyhe vinegrettel, barna, illetve fehér kenyérrel. A kacsamell stílusosan roséra volt sütve, így mind ízben, mind pedig kinézetben remekül passzolt a halvány rózsaszínű üde borhoz.

Füstölt busa halhab, ropogós kalács korongon	Kacsamell carpacció tavaszi zöldségcsokorral, enyhe vinegrettel

Ahogy telt-múlt az idő, észrevettem, hogy az alkohol megtette hatását. Egyre jobb lett a hangulat, vidám, mosolygós embereket láttam magam körül, poharamban a rubin színű Egri Bikavért, tányéromon pedig a főételt: sült marhalábszárat narancsos vörösbor mámorral, burgonyafánkokkal.

Az est zárásaként a séf forralt boros málnaragúval elkészített csokoládé vulkánnal ajándékozott meg minket, a borász ajánlásaként pedig a kellemesen fűszeres-gyümölcsös Menoirt ittuk hozzá. A desszert egyszerűen magával ragadt. Első ránézésre szimpla muffinnak tűnt, amit körbevett a piros szósz. Csakhogy amikor villámmal megvágtam, sűrű étcsoki folyt ki belőle, mely a gyümölcsös ragúval összekeveredve és a vörös Menoirral párosítva valóban kiérdemelte a mennyei jelzőt.

Sült marhalábszár narancsos vörösbor mámorral, burgonyafánkkal	Csokoládé vulkán forralt boros málnaraguval

Az est ráadás boraként a száraz mélyvörös Merlot aromáját élvezhettük, én pedig a vacsora végén azt éreztem, hogy ízlelőbimbóim luxus kényeztetésben részesültek. Mivel nem vagyok borszakértő, kíváncsi voltam arra, milyen tanácsot adna Hangácsi Csaba azoknak, akik szeretnének borozni, de bizonytalanok az első lépések megtételében, így rákérdeztem többek között erre is.

„Azt javaslom, hogy könnyed, nyári, illatos fehér borokkal kell kezdeni a borkóstolást, így nem valószínű, hogy két-három pohár megkóstolása után már nem lesz kedvünk többet ízlelni, mert ezek nem rendelkeznek magas alkoholtartalommal, nem ártanak meg azonnal. Ebből kifolyólag sokfélét tudunk kóstolni, több véleményünk lesz, és nagy az esélye annak, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb karaktert, zamatot. Ha egyből a közepébe vágunk, olyan kellemetlen élményeink lehetnek, amik egy életre megutáltatják a borfogyasztást.”

Egy olyan ember számára, aki „szőlőlével” foglalkozik, érdekes lehet a sörről, a pálinkáról, valamint a fröccsről alkotott véleménye.  

„Szívesen fogyasztom magyar termelők finom pálinkáit, de napi szinten nem iszok alkoholt, nem sörözök, és nem ítélem el a fröccsöt sem. A magyar társadalomnak óriási rákfenéje, hogy utánozzuk a külföldöt, ezért kimondhatatlan nevű szeszes származékot isznak az emberek. Ezt tapasztaltam ez elmúlt 6-8 évben, ezért már arra a szintre kerültem, hogy örülök, ha a magyar ember bort fogyaszt. Hogy édes, száraz vagy fröccs, teljesen mindegy, csak bor legyen. Ez a magyar embernek is és a borász társadalomnak is felemelkedést hoz.”

A rögtönzött rövid interjú közben eljátszottunk azzal a gondolattal, hogy ha holnaptól nem ihatna bort, melyik lenne az, amit utolsóként kibontana?

„Saját boraimból a 2002-es Kristóf Cuvée, ami szenzációs évjárat volt, és a kisfiam születéséről kapta a nevét. Ez a vörös cuvée, éppen amiatt, hogy zászlós bora a pincészetnek, nem minden évjáratban készült; az elmúlt 11 évben csak kétszer, 2002-ben és 2009-ben, de pillanatok alatt elfogyott. Ha van valakinél még a 2002-es Kristófból, akkor azt, külföldiek közül az egyik francia családi pincészet 87-es vagy 94-es Merloja lenne.”

Beszélgetésünk zárásaként jövőbeli céljairól kérdeztem őt, melyre rövid és tömör választ adott. „Szeretnék még legalább 20 évig úgy dolgozni, hogy soha egyetlen olyan emberrel se találkozzak, aki azt tudja mondani, hogy kifogásolható minőségű Hangácsi bort ivott” – szívből kívánom, hogy így legyen.

Egy borvacsora kitűnő lehetőség arra, hogy a remek ételeken túl, jó társaságban ismerkedjünk adott borvidék jellegzetes boraival, kikapcsolódjunk és feltöltődjünk. Számomra ez az este meghatározó volt, olyannyira, hogy napokig meséltem erről lelkesen ismerőseimnek, kollégáimnak, majd gondolataimat sorokba öntöttem, mert hiszek a szavak erejében. Bízom abban, hogy írásom hatására egyre többen kapnak kedvet és gondolják majd úgy, hogy szeretnének részesei lenni ennek a felejthetetlen kulturális-gasztronómiai élménynek.

(2013-04-26)

-Nitta-