|
 A közhittel szemben, amely szerint Mátyás királyunk udvarában már omlós, finom pulykamellet szervíroztak volna a lakomák során, meg kell mondani, hogy a pulyka majdnem egy évszázaddal később jelent meg az európai szakácsok serpenyőiben. A félreértés alighanem Marzio Galeottónak egyik írásából származik, aki Mátyás szokásairól és mondásairól szóló feljegyzései közt egy helyütt megemlíti, hogy az uralkodó szívesen fogyasztotta az indiai tyúk húsát, amelyet szakácsai fűszeres, pikáns lével kiválóan tudtak elkészíteni, Egyesek később ezt az indiai tyúkot vélték pulykának, holott a valóságban a gyöngytyúk lehetett, amely a pun háborúk idején került Itáliába, s onnan terjedt el később az egész kontinensen. Mátyás idején a pulyka még ismeretlen volt Európában. Az ős, a mexikói vadpulyka, amelynek első példányait Hernando Cortez, a kegyetlen spanyol hódító küldte volt át Európába 1520-ban, ugyanazon hajókkal, amelyek az első azték aranykincseket szállították a spanyol uralkodónak, igencsak szívós húsú, rágós madár lehetett. Inkább színes tollazat, egzotikus megjelenése ragadta meg az emberek figyelmét, ezért került a nagyurak asztalára olyan költséges, de finomnak aligha nevezhető „csemegéhez” hasonlóan, mint amilyen a pácolt elefántnyelv, vagy a töltött medvetalp volt. A pulykát sokáig a tollazatáért tartották, az idők folyamán azonban az európai állattenyésztők rájöttek, hogy a mexikói eredetű, furcsa madárból kitűnő, finom húsú baromfit lehet kinemesíteni. Létrejött a nevezetes bronzpulyka, amelynek súlya a húsz kilót is elérte, megjelent a fehér és a fekete pulyka, sárgás, szürkéskék, sávozott fajták is kitenyésztődtek, más- és másfajta tulajdonságokkal, jellegzetességekkel. Előbb kontinensünk országait hódította meg a pulykapecsenye, majd élelmes vállalkozók észbe kaptak, „visszavitték” Amerikába a nálunk tenyésztett, nemesített pulykafajtákat. Így terjedt el a pulykahús evés szokása a jó falatokat kedvelők körében az óceánon túlnan is. (Forrás: hejszakacsok.hu)
|
