Van egy olyan vendéglátóhely, amely Debrecen közelében található, és a maga szépségével, finom ételeivel, valamint a lovak szeretetével maradandó élményt nyújt az oda érkezőknek. Ez a Paripa Csárda, ami valóban méltó a nevére, mert az ízletes fogások mellett a négylábúak játsszák a főszerepet. Felkerekedtem hát, mert saját szememmel szerettem volna látni mindazt, amit olyan sokan dicsértek. Most már tudom, hogy nem véletlenül.

Minden vendéglátóhely más-más szempontból lehet érdekes a vendégeknek, akár egyszeri, akár folyamatos látogatásokról van szó. Az én családomban az éttermekkel szemben sokszor elsőbbséget élveznek a csárdák. Egyrészt amiatt, hogy sok a gyerek - itt szabadabbak lehetnek, mint egy elegánsabb étteremben –, másrészt azért, mert az ételek magyarosak, harmadrészt pedig nem kell feltétlenül kiöltözni, ha egy hat személyes tálat szeretnénk elfogyasztani, aminek rendszerint csomagolás lesz a vége. Éppen ezért kíváncsian indultam el a Paripa Csárdába, mert régóta kerestem egy ilyen típusú helyet Debrecenben. Megérkezésem első másodpercében tudtam, hogy végre megtaláltam, de utólag tudom, hogy sokkal többet kaptam: megismertem egy fiatalembert, aki olyan szeretettel beszélt a lovakról, ahogy más a gyermekeiről. Öröm volt hallgatni.

A látvány magával ragadó

Egy péntek délután indulok autóval a csárdához. Az oda vezető út két oldalát erdős részek szépítik, a helyszínre érve pedig népviseletbe öltöztetett bábuk fogadnak. A szám is tátva marad a környezettől. Először csak a kocsiból nézek szét, de már alig várom, hogy kitegyem a lábamat, és ami kint fogad, az egyszerűen magával ragadó: fenyőfák - ameddig csak a szem ellát -, lovak, madárcsicsergés, friss levegő. Csupa olyan dolgok, amikkel egy városi lakótelep betondzsungelében ritkán találkozik az ember, és amiktől úgy érzi, hogy ez itt a gondokkal teli, kimerítő hétköznapok utáni feltöltődés szigete.

A csárdába lépve az ajtónál kedves pincér illedelmesen köszönve fogad és hellyel kínál. Leülve szétnézek és ámulok a berendezéstől. A sarokban kemencét, kicsit arrébb boroshordót, a falon a paraszti kultúrából jól ismert eszközöket, használati tárgyakat látok: csizmák, kulacsok, üvegek, fakanalak, tányérok, szita, szakajtókosár, teknő, nagymamám korabeli kézzel varrt népi falvédő stb.. A náddal fedett plafon gerendáiról összekötözött kukoricák, fokhagymák, pirospaprikák, kiszáradt lopótökök tekintenek le rám, miközben a piros-fehér kockás terítővel borított asztalnál ülök, a felszolgáló pedig aranybarnára sült, friss pogácsával kínál meg. 

Tradicionális ízek és gyerekbarát környezet

Várok pár percet, amíg megérkezik a tulajdonos, addig megkóstolom a pogácsát. Még meleg, puha, magas, az íze pedig olyan, mint amit otthon készítünk: nagyon finom. Közeleg Belényesi Zoltán, majd ahogy leül hozzám, arról kérdezem, miért olyan közkedvelt a vendégek körében a Paripa Csárda. Aki ide jár megszokta, hogy ezek az ételek, amiket mi készítünk, házias ízűek, az adagok pedig bőségesek. Debrecenben nagyon kevés az a vendéglátóhely, ahol régi magyar ételek kaphatóak. Sokan mennek a reformkonyha után, különleges elkészítési módok szerint főznek, de mi megmaradtunk a hagyományosnál, csárda jelleggel. Ilyen adottságú hely Debrecenben nem nagyon van, ami állandó nyitva tartással bír. Sok család jön ki, óvodákat, iskolákat látunk vendégül, és mivel nem vagyunk az út mellett, nyugodt lehet a szülő, biztonságban tudhatja gyermekeit, akik a játszótéren vagy a lovaknál játszanak. Friss levegőn lehetnek, étel-ital megoldott, külön gyerek menüink is vannak.

Középpontban a négylábúak

Ez a hely attól egyedülálló, hogy a vendégek lovas szolgáltatást vehetnek igénybe, ezért megkérem a tulajdonost, mondja el a legfontosabb tudnivalókat ezzel kapcsolatban. Hét ló van nálunk: Vihar, Vezér, Rudi, Szonja, Huncutka, Konyár, Fanni. Közülük három bértartásos ló, amiből kettőt használhatunk, ha ki akarunk menni terepre, ezt a tulajdonosokkal megbeszéltük. A csárdának van három lova, azon kívül a lányomnak van egy, de azt csak ő használja, így öt ló van, amit lovaglásra lehet használni. Mindenképpen karámban kezdődik a lovaglás. Akárki idejön, bármilyen tudással, mi nem engedjük ki azonnal terepre, először meg kell néznünk őt a karámban. Ha valóban tapasztalt lovas, mehetnek bármerre, a környéken számtalan útvonal van. Amit nem engedünk, hogy a főútvonal felé menjenek.  A karámban való lovaglás díja 1500 Ft/óra/fő/, míg a tereplovaglás 3500 Ft/óra/fő.

Mindegyik barátságos, de ha valaki egy igazán kezes lóval szeretne először találkozni, akkor Konyárt ajánlják.

Laikusként az is érdekel, milyen felszerelésben jöjjön ki az, aki szeretné kipróbálni a lovaglást. Hosszúszárú lovaglócsizma vagy lovaglócipő, ami boka fölött ér, esetleg csepsz, ami farmerre is felvehető. Egy a lényeg, a lábszárrészt védje, mert ügetésnél, vágtánál a lovas megemelkedik, a ló mozog a lába között, ami által kidörzsöli a lábát. Hosszúnadrág mindenképpen szükséges. Mindenkinek, a gyerekeknek is adunk gerincvédőt, mert többféle méretben van. Ez olyan, mint egy mellény, összecsatolható. A hátulja műanyag merevítéssel van ellátva, így ha véletlenül leesik a lovas, ez megvédi. Fejvédőt is adunk. Javasoljuk, hogy ha tud, áldozzon rá és vegyen egy lovaglócsizmát, lovaglónadrágot.

A lovak központi szerepet töltenek be a csárda életében. Számos olyan programot szerveznek, amit rájuk építenek. Nyáron táborok vannak, valamint szekerezés. Oktatást is vállalnak, de csak előzetes bejelentkezés alapján. Van 20 fős pusztabuszuk, 3-4 fős hintójuk, továbbá lovas szánjuk, ami unikumnak számít a környéken. Két lovászuk váltásban dolgozik, terepre csak velük mehetnek ki a vendégek, de akik évek óta hozzájuk járnak, ugyanazon a lovon lovagolnak, egyedül is nekivághatnak az erdőnek.

„Az állatok meghálálják a gondoskodást”

Beszélgetésünk alatt kipillantok az ablakon és azt látom, hogy egy fiatal pár női tagja lovagolni készül, ezért kimegyek megnézni az eseményt. A lovász felruházza a lovat, alkalmi partnere felül az állatra és mosolyogva kezdi meg – mint utólag kiderült élete első – lovaglását, miközben barátja élvezettel fényképezi telefonjával. A kör alakú karámban vannak, ahol a lovász vezetőszárral a kezében középen áll, így irányítja a világos barna színű Konyárt. „Együtt kell vele dolgozni, sarkadat lenyomni” - hangzanak az instrukciók, mialatt a hölgy kezével a lovat simogatja. Néhány kör után csere, a férfi ül fel a békés lóra. „Szorítsd össze a térdedet” – hallom a jó tanácsot. A telefon is gazdát cserélt, és a férfi lovaglása is megörökítésre kerül.

Miután befejezték, követem őket, mert felvetődött bennem pár kérdés, melyekre a lovásztól várom a válaszokat. Beviszi a lovat egy másik karámba a többiekhez, majd a fiatalok szőlőcukorral kínálják meg őket. A cukrot, a répát, az almát és a lucernát nagyon szeretik, de az a legfontosabb, hogy bármit kapnak, az édes legyen – tudom meg Belényesi Attilától, akitől arról érdeklődök, milyen a vendégek első találkozása a négylábúakkal: „Megvesztegetéssel kezdődik, itt van a takarmányunk, kézből etetik őket. Igyekszünk minél kellemesebb élményt nyújtani nekik. Nem erőltetjük azt, hogy profin lovagoljanak, de elmagyarázzuk, mit hogyan kell tenni.

Váratlanul érdekes dologra leszek figyelmes: az egyik ló lefekszik, és a porban kezd el hempergőzni. Tüstént rákérdezek, hogy mi ennek az oka. „Viszket a bőre, kicsit megizzadt, így fürdik. Ő szereti, én kevésbé, mert nekem kell letakarítani a homokot róla – meséli nevetve a lovász. Reggel, amint kivezetjük őket, azonnal ez az első reakció, de ez van akkor is, ha munkára fogjuk őket. A szerszám alatt megizzadnak, letapad a szőrük, és ez nekik olyan, mint a hátvakaró. Mivel nincs kezük, a szájukkal meg nem érnek el mindenhova, így tudják megoldani.

Konyár a legöregebb, a legrutinosabb. Már 18 éves, ezért lehet benne megbízni. Nem ugrál, nem okoz balesetet.  Közben a többiek egymás iránt érzett szeretetüket mutatják ki: dörgölőznek.

A napot abrakolással kezdem, aztán trágyázás, ők kijönnek a karámba, kapnak szénát, itatni nem kell, mert önitatónk van: a saját szájával megnyom egy szelepet, ami engedi a vizet. Este bemennek, megint kapnak abrakot. Hozzám tartozik, hogy ha a lovak összetörik a karámot, akkor megcsinálom, foglalkozok velük, takarítom őket, rendbe teszem a szerszámjaikat, tisztítom a nyergeket. Reggel hattól este hatig itt vagyok - foglalja össze Attila a napi teendőket.

A fiatalok muníciója időközben elfogy, elköszönnek, mert ebédelni mennek. A karámnál állunk, amikor megjelenik Szonja. Gondozója megsimogatja a fejét, mire a ló nyalni kezdi a tenyerét. Izzadsz, a bőrödre kiül a só, és azt nyalja. Az ő szervezete is úgy épül fel, mint a miénk: vitaminokra, ásványi anyagokra neki is szüksége van, ezért szokták változtatni a takarmányt (szénhidrátban dús, fehérjében dús) – tudom meg a lovásztól. Most éppen Rudi közeledik, láthatóan barátkozni szeretne, én pedig vevő vagyok erre, ezért óvatosan megsimogatom.

Esküvőket is vállalunk. Olyankor beöltözünk csikósruhába és hintóval megyünk ki a menyasszonyért a lehajtóhoz, mialatt a vőlegény fehér lovon belovagol. Próbálunk minél jobban alkalmazkodni a kérésekhez. Nyáron a gyerekeknek lovas tábor van. A kicsik elvetemültek, tépik a füvet, bújnak be, etetik, simogatják őket, de a lovak jól viselik, élvezik. Olyankor teljes elkényeztetés van. Télen szánkózunk, nyáron szekerezünk, lovaglunk. Ez a környezet arra való, hogy itt el tudja magát engedni az ember. Nem lát senki, nem hall senki, nem olyan, mint a belváros, ahol az ötödik szomszéd is látja, hogy Te mit csinálsz.

Arra a kérdésemre, hogy miért pont lovász lett, így válaszol: „Van egy tanyám állatokkal, én ehhez értek. Alapvetően a szakmám karosszérialakatos, de van agrár végzettségem is. Az autókat is nagyon szeretem, javítom is, csak a hegesztés és köszörülés során a szem tönkremegy. Ezt szeretem. Ha nem szeretném, nem csinálnám. Ez nem egy gyári vagy irodai munka. Kint vagyok a szabadban és az állatok meghálálják a gondoskodást. Kiteszem a kezemet, és már nyalnak, bújnak. Gyakran ráteszik a fejüket a vállamra.

Kellemes a hasznossal összekötve

A kissé már hűvössé vált időjárás miatt elbúcsúzok Attilától, a lovaktól, és bemegyek a csárdába. A fiatal pár még bent tartózkodik. Olyan aranyosak együtt, hogy arra gondolok, megkérdezem tőlük itt létük okát. Megtudom, hogy Nagyváradról érkeztek, méghozzá azért, mert Eduárdnak ez volt a nőnapi meglepetése Andrea számára. Tudta, hogy Kedvese szereti a lovakat, szerette volna kipróbálni a lovaglást, ezért a jeles nap alkalmából ezt adta neki ajándékba. Eduárd már többször járt erre munka ügyben, ebédelt a csárdában, ezért hozta el ide barátnőjét. Az ételekkel nagyon elégedettek, finomnak találták azokat. Andrea tárkonyos vadragulevest és ropogós kacsacombot evett lepcsánkával, párolt káposztával, törtburgonyával, míg Eduárd alföldi gulyáslevest, valamint szarvaspörköltöt fogyasztott vörösboros asztal szilvával, darás metélttel. Mosolygós, szimpatikus emberek ők, akik láthatóan nagyon jól érzik magukat, és egész biztos, maradandó élményben volt részük.

Itt csak gazdagodni lehet. A friss levegőtől kicserélődtem, ahogy pedig Attila mesélt az állatokról, az egyenesen lenyűgözött. Manapság sokan panaszkodnak az állásukra, de én egy olyan fiatalembert ismertem meg, akiből árad a lovak, valamint a munkája iránti tisztelet és szeretet. Minden szavából, mozdulatából ez érződik. Ahogy a vendégekkel, illetve az állatokkal bánik, az irigylésre méltó. Kinek ajánlanám a Paripa Csárdát és a lovaglást? Mindenkinek, mert kihagyhatatlan. Ez valóban a tökéletes kikapcsolódás és a nyugalom helyszíne.

(2013-03-16)

-Nitta-